17. fejezet 1. rész

17. fejezet
(1. rész)

Shane

- Hé, Samy! – csapódott mellém Wes.
- Szia! Mi újság? Régen beszéltünk – mosolyogtam rá. Az utóbbi időben sajnos elhanyagoltam a barátaimat.
- Bizony. Már felénk sem nézel, csak Jasonnel foglalkozol – ugratott. – Mintha az egyik nap láttam volna Adriant is. De lehet, hogy csak képzeltem.
- Nem, tényleg itt volt. Ő a magántanárom.
- Magántanár? Minek?
- Le vagy maradva, Wes.
- Hahó, srácok! – jelent meg hirtelen Cole is. Őt is régen láttam már. – Szóltál már Samnek a péntekről?
- Mi lesz pénteken? – érdeklődtem.
- Miért volt itt Adrian? – kérdezte Wes összezavarodva.
- Itt volt az unokatesód? – vesztette el a fonalat Cole is, mire a másik dampyr felnevetett.
- Adrian hétfőn jött, és a lélekhasználat rejtelmeibe vezette be Samyt. Pénteken pedig buli lesz Ozeránál– tűnt fel a semmiből Ashley is. – Nem is tudom, mire mennétek nélkülem.
- És mi az a lélekhasználat? – értetlenkedett még mindig Cole.
- Na jó ember, te menthetetlen vagy! – mondta Wes, mire felnevettünk. Láttam, ahogy Ashleyt csodálja. A lány pillantása is rátévedt, de azonnal elkapta tekintetét. Szinte érezni lehetett a levegőben a feszültséget.
- Ozera alatt ugye nem Shane-t érted? – tettem fel a felesleges kérdést, mert már tudtam a választ.
- Ki mást? – csicsergett Ash – Ő ez egyik legnépszerűbb fiú errefelé. Természetesen Jake mellett. Még helyes is. Nem is értem, hogy miért dobtad.
- Ezt már megbeszéltük egyszer – jelentettem ki tömören. Kissé fagyos volt a viszonyunk Ashsel, mióta Jake-kel járt. Nem is beszéltünk azóta, mióta megmondtam neki, hogy akkor is Jasont választanám, ha dampyr lenne.
- Na, mindegy. Akkor holnap. Sziasztok – lépett le.
- Nekem házit kéne csinálnom. Legkésőbb pénteken látjuk egymást – csapott a homlokára Cole, majd elrohant.
- Lemaradtam arról a részről, amikor ezt mondtam, hogy megyek a bulira – folytattam utamat Wesszel.
- Ugyan már. Nem az a fajta vagy, aki kihagyja.
- Nem is tudom. Nincs sok kedvem hozzá, ráadásul Shane tartja.
- Mi történt a régi Samyvel – kérdezte megjátszott szörnyülködéssel.
- Öm, megtalálta a megfelelő fiút magának és kissé megkomolyodott? – tártam szét a karjaimat.
- Szörnyű!
- Neked is ideje lenne keresned egy rendes lányt.
- Ez úgy hangzott, mintha a nagymamám mondta volna.
- Oké, elismerem – nevettem. Wes volt az egyik legjobb humorú és legkedvesebb srác, akit ismertem. Midig jól kijöttünk.
- Nem várhatsz örökké Ashleyre. Tulajdonképpen nem is értem, hogy mi tetszik rajta – grimaszoltam.
- Igen, sajnos megváltozott, mióta azzal a gyökérrel jár – komorodott el.
- Lépj túl rajta – tanácsoltam szomorúan.
- Tudod, nem is az zavar a legjobban, hogy van barátja. Hanem az, hogy pont az a Jake gyerek. Remélem, majd rájön, hogy milyen is valójában.
- Igen, én is.
Megszólalt a csengő, és ez kizökkentette a fiút.
- Köszönöm – ölelt meg, majd elrohant órára.

Beléptem a terembe, és az ott uralkodó zűrzavarból egyből rájöttem, hogy a tanár is késik. Integettem Beckynek, aki éppen Sethtel beszélgetett. Boldogan visszaintegetett. Nem akartam megzavarni őket, ezért leültem a helyemre. Jason még nem volt a teremben. Ezt furcsálltam, mivel sosem késett.
- Itt a kedvenc Ivashkovom – mosolygott rám kikezdően Shane.
- Remek, már csak te hiányoztál - morogtam.
- Látom, valaki bal lábbal kelt ma. De egyből felvidulsz, ha meghallod a hírt. Holnap buli lesz nálam. Te természetesen törzsvendég vagy – ülte le velem szemben, de még így is túl közel volt.
- Nincs más, akit boldogíthatnál? – kérdeztem fáradtan.
- Ami azt illeti, elég sokan vannak, akik ölni tudnának ezért, hogy személyesen hívjam el őket. De ők nem számítanak, nem nemesek. Viszont Te az vagy. Az egyik legbefolyásosabb.
- Kicsit se hangzott nagyképűen.
- Kezdesz kiesni a belső körökből – suttogta, miközben közelebb hajolt. Csak pár ujjnyira volt tőlem, ami idegesített. – Nem vagy túl népszerű, mióta azzal a Badica fiúval jársz.
- Vicces, hogy te beszélsz a népszerűségről, Ozera.
Azok a szívdöglesztő jégkék szemek most összeszűkültek. Shane kezét-lábát törve igyekezett ellensúlyozni azt, hogy milyen családból származik. Sikerült is neki, népszerű volt. Viszont, ez megmaradt gyenge pontjaként. Aljas voltam, hogy ezt hozzá vágtam, de felidegesített, ahogy Jasonről beszélt.
- Vagy velünk, vagy ellenünk, ne feledd – felelte végül.
Már válaszra nyitottam a számat, mikor valaki megragadta Shane pólóját és arrébb lökte.
- Túl közel vagy – felelte Jason félelmetes hangon. Az osztály azonnal elhallgatott és kíváncsi szempárok pillantottak felénk.
Shane egy pillanat alatt összeszedte és kihúzta magát. Odalépett Jasonhöz, hogy idegesítse.
- Most is? – kérdezte gúnyosan. Járt gyúrni, az a pólóján keresztül is látszott. Ő nem tudta, hogy Jason már kicsi kora óta harcolni tanul. Egyértelmű volt, hogy ki nyerné a csatát, de csak nekem.
A levegő megtelt adrenalinnal és szinte tapintható volt a feszültség.
Jason higgadt maradt, nem lehetett érzelmeket leolvasni az arcáról. De én tudtam, hogy még egy lépés, és Shane-nek eltörik az orra. Már készültem volna közbeavatkozni, de félbeszakítottak.
- Mi ez a felfordulás? Üljetek le a helyetekre – jött be a tanár. Ez megtörte a feszültséget és a két fiú-bár akadékoskodva- leült a helyére. Megkönnyebbülten fújtam ki s levegőt. Nem tudom, hogy a tanár észrevette-e a konfliktust, de mindenesetre nem foglalkozott vele. Bezzeg, ha testőrök lettek volna! Nagyon szigorúan megbüntették a dampyrokat, ha egymással verekedtek. Morát megütni pedig egyenesen bűn volt. „Ők az elsőt” – szólt a testőrök legfontosabb szabálya. A morák közti küzdelmek nagyon ritkák voltak, mivel ők inkább hatalmi játékosok voltak. Szinte sosem került sor fizikai összecsapásra.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva barátom.
- Persze. Ne foglalkozz Shane-nel, el tudom intézni.
- Nem úgy tűnt. Zaklatott voltál. Mit mondott?
- Semmi különöset. Csak nem tudja elfogadni, hogy én nem vagyok hatalmi játékos és nem járunk – feleltem. Hazudtam Jasonnek, mert idegesített, amivel Shane fenyegetett. Bár tényleg nem voltam a tipikus nyalizós, hátba szúrós nemes, de azért érdekelt, hogy mit gondolnak a többiek. Elvégre Ivashkov lévén fent kell tartanom a jó híremet és tekintélyemet. Ezt nevelték belém a szüleim.
Jason összeráncolta a homlokát. Átlátott rajtam, tudta, hogy nem mondok igazat. De nem tette szóvá, még.
- Rendben. De legközelebb szólj, ha nem hagy békén – felelte.
- Oké. Köszönöm. De nem kell kicsapatnod magadat miattam.
- Ugyan már – mosolygott, amitől hevesebben dobogott a szívem – Nem vagyok bolond. Nem akartam verekedni, főleg nem az egész osztály előtt. De ha tényleg kellett volna, megtettem volna, érted. Legfeljebb felfüggesztenek.
Megszorítottam a kezét a pad alatt és rámosolyogtam.

16. fejezet

 16. fejezet

- Szia Gyönyörű! Milyen volt a szombatod? – köszöntött egy rövid csókkal Jason hétfő reggel. Hétvégére hazautazott a nagybátyjához, így nem beszéltünk szombat óta.
- Hát, öm – kezdtem bizonytalanul, mert még nem is meséltem neki Danielről. – Inkább kezd te. Damien ezúttal nem lépett le egy mora csajjal?
- Nem – felelte nevetve. – Csak tanított pár új mozdulatot.
- Tényleg? Alig várom, hogy nekem is bemutasd őket!
- Azt elhiszem. Szóval, túlélted a jó pofizást a befolyásos nemesekkel?
- Ami azt illeti, igen. És nagyon kiakadtam Nathan-re, mert össze akart hozni egy mora fiúval. „Ez a kapcsolat hasznos lenne a családjainknak.” – utánoztam bácsikámat.
Arra számítottam, hogy Jason nevetni fog, de nem tette. Összeráncolta homlokát és gondterhelten nézett. - És tudja, hogy van barátod?
- Most már tudja. Megmondtam neki, hogy nem érdekel, milyen kapcsolatokat jelentene nekem, ha Daniellel járnék, mert én téged szeretlek. Akkor is, ha ez neki nem tetszik. Nem állítom, hogy örült, amiért a sarkamra álltam, de meghívott téged egy karácsonyi ebédre.
Jason szemében büszkeséget és vágyat láttam. Magához húzott és megcsókolt, de ez a csók más volt, mint az eddigiek. Sokkal inkább hevesebb, birtoklóbb. Ebben nem volt semmi kimértség, ami őt jellemezte.
- Ezt miért kaptam? – kérdeztem kissé kábán, még mindig szédülve.
- Azért, mert kiálltál értünk. Most jut eszembe, a bácsikám szívesen látna a szünetben.
- Köszönöm a meghívást.

Beértünk a terembe és amint leültünk már szólt is a csengő.
Mrs. Brown egy nagy kupacnyi papírral a kezében jött be az ajtón.
- Csak egy toll legyen az asztalon! – mondta és már osztotta is ki a dolgozatokat.
Az osztály természetesen morgott és elégedetlenkedett.
- Miss Ivashkov a királynő válaszolt a levelemre és kijelölt melléd egy magántanárt. Az óráim ideje alatt ő fog tanítani téged. Volt olyan kedves és már ma is eljött. Kint vár téged a folyosón – mosolygott rám kedvesen a tanárnő.
- Köszönöm – feleltem udvariasan, de utolsó kívánságom volt egy külön tanár. Összepakoltam a cuccaimat. Jason megvárta még tovább Mrs. Brown továbbmegy, majd halkan megkérdezte:
- Mi ez a nagy öröm?
- Nem akarok valami öreg és bolond lélekhasználótól órákat venni.
- Nem túlzol egy kicsit?
- Majd ha megörülök és gumiszobába zárnak, akkor már nem fogsz szeretni.
- Majd megszöktetlek – mosolygott vidáman, amitől én is jobb kedvre derültem.
- Miss Ivashkov! – szólt rám a tanárnő. Elköszöntem és elindultam.

Vettem egy mély levegőt és kiléptem a folyosóra. Egy kopaszodó, szemüveges, nem teljesen épelméjű középkorú morára számítottam. Ehelyett ott állt előttem egy magas, iszonyúan jóképű, fiatal mora laza mosollyal az arcán.
- Adrian! – ugrottam a nyakába.
- Sissy, ennyire hiányoztam? – ölelt meg szorosan.
- Nagyon. És amikor elképzeltem a magántanáromat egy őrültre számítottam.
- Hát, azt nem állítom, hogy nem vagyok őrült – mosolygott.
- Ez azt jelenti, hogy lóghatok elementál mágiáról, ráadásul veled. Ennél jobb már nem is lehetne.
- Ácsi. Te azt hiszed, hogy szórakozni fogunk?
- Ugyan Adrian! Te is a tanulás?
- Normál esetben igazad lenne, de Lissa külön kérte, hogy rendesen foglalkozzak veled.
- Váó. Akkor állatkórházat is nyitunk?
- Nagyon vicces. Én komolyan beszélek.
- Én is!
- Úgy látom, nehéz dolgom lesz – borzolta össze a hajamat.

- Gyerünk, próbáld meg! – kérte Adrian. Egy üres tanteremben ültünk egymással szemben.
- Nem megy – vágtam rá.
- Persze, ha meg sem próbálod.
- Nem értem, miért kell ezt erőltetni. Lehet, hogy nem is vagyok lélekhasználó.
Adrian összeráncolta a homlokát és nyugodt hangon belekezdett mondókájába már vagy századszorra.
- Tudom, hogy lélekhasználó vagy. Többek közt látom az aurádból is. Te is láthatnád az enyémet, ha végre megpróbálnád.
- Miért, Adrian, miért ilyen fontos ez?
- Azért, mert segíthetnél a kutatásban. Akit egyszer visszaváltoztattak strigából, már nem lehet újra élőhalott. Erre keresünk bizonyítékot. Nem te akarsz mindenhogyan a strigák ellen küzdeni?
- De igen. Ha tűzmágus lennék, akkor valóban felvehetném ellenük a harcot – vágtam közbe.
- Viszont nem vagy az! – szakított félbe ezúttal ő – Lélekhasználóként sokkal többet tehetsz, mint ha a tűz lenne az elemed.
- Oké – fújtam ki bosszúsan a levegőt.
- Csak koncentrálj erősen - mosolygott önelégülten.
Azt tettem amit mondott, koncentráltam, amennyire csak tudtam. Minden idegszálammal akartam, hogy sikerüljön. Bármit megtanulok, amivel a strigáknak ártani lehet. Ha kell, ezt is. Nem gondoltam másra, csak arra, hogy lássam az auráját. Gyerünk, gyerünk! A fejem sajogni kezdett, de ugyanakkor igazán halványan foltokat véltem felfedezni.
- Láttam! – kiáltottam fel boldogan, de abban a pillanatban elveszettem az irányítást és a foltok eltűntek.
- Tényleg? – lepődött meg unokatesóm.
- Kösz, hogy ennyire hiszel bennem – nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Nem, úgy értem, még nem szabadna semmit látnod. Lissa is sokáig gyakorolta mire sikerült neki.
- Akkor biztos tévedtem.
- Nem, nem, csak próbáld meg még egyszer.
Adrian látszott, hogy nagyon lelkes, így nem tudtam volna megtagadni a kérését. Bár másodszorra már jobban hasogatott a fejem, ezúttal kicsit élesebben láttam a foltokat. Olyan volt, mint egy füstfelhő. Akár azt is hihettem volna, különösen Adrian esetében, hogy cigaretta füst veszi körül. De aztán rádöbbentem, hogy színes. Utolsó cseppnyi energiámmal megpróbáltam beazonosítani az árnyalatot.
- Nos, milyen színű? – kérdezte, mikor látta, hogy már nem bírom tovább.
- Sárga, nem is, inkább arany.
- Azta, Sissy! Nem semmi! – csettintett elismerően. – Minél többet gyakorlod, annál jobban megy majd. Különböző színeket fogsz majd felfedezni, amiről könnyen megállapíthatod mások hangulatát.
- Hmm, ez egész jól hangzik.
- Na látod! Megpróbálod megint?
- Nem, elfáradtam.
- Rendben. Így is felülmúltad az elvárásaimat.
A szemeimet forgattam.
- Még a végén kiderül, hogy valami szuper lélekhasználó vagyok.
- Ez még csak a kezdet. Rengeteg mindent tudok még neked tanítani. De most tartsunk szünetet!

Kimentünk az udvarra. A friss levegő segített, de a fejem még mindig fájt. Kifejezettel elfárasztott a lélek. Adrian természetesen rágyújtott.
- Ugye tudod, hogy ez itt tilos?
- Én a szabályok felett állok – felelte, de elkomorodott.
- Mi a baj? – kérdeztem aggódva.
- Egy hasonló beszélgetésünk volt Rose-zal.
- Hát bizony. Te is a cigarettáid elválaszthatatlanok vagytok. Ezt megtanultam. Pedig másodszorra látlak.
- Ráadásul még iszom is. Ezek kitűnő érvek, hogy miért nem érdemes velem járni – ment át depressziósba. Biztos voltam benne, hogy ennek a lélek az oka.
- Na, figyelj! Te vagy az egyik legkedvesebb, gondoskodóbb és rendesebb ember, akit ismerek. Az volt a kérdés, hogy Rose megérdemel-e téged és nem fordítva. Ha választhatnék, akkor is te lennél az unokatesóm. A bátyám – öleltem meg.
- A jóképűségemet kihagytad – szólalt meg pár perc múlva.
- Na menjél máshoz, ha azt akarod, hogy az egódat fényezzék!– bontakoztam ki az ölelésből.
- Köszönöm, Sissy –puszilta meg a homlokomat, amitől tudtam, hogy visszatért a régi Adrian.

Visszasétáltunk, és unokatesómnak haza kellett utaznia. Viszont, megígérte, hogy pénteken újra jön. Mrs. Brown egyből kiszúrta a hasonlóságot köztünk Adriannel, így tudta, hogy rokonok vagyunk. Bár, lehet, hogy hallotta a tanteremből, ahogy  hangos sikítással a fiú nyakába ugrottam a folyosón.
Jason mosolyogva jött ki óráról. Biztos voltam benne, hogy nem a dolgozat az oka.
- Na ugye, mondtam, hogy jó lesz!
- Ha tudtam volna, hogy Adrian lesz a tanárom, nem panaszkodom.
- Tanított is valamit, vagy csak szórakoztatok?
- Sajnos komolyan veszi, úgyhogy gyakoroltunk.Láttam az auráját.
- Jól hangzik.
- Csak fárasztó.
- Ha akarod, elhalaszthatjuk a mai edzést.
- Dehogy is! Az kéne még csak!
- Gondoltam – mosolygott vidáman.
- Valahogy meg kell védenem magam, majd ha diliházba akarnak vinni.
- Nem fogsz megőrülni – forgatta gyönyörű, jégkék szemeit.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy nem hagyom – mondta határozottan. Megálltam és felnéztem a szemébe. Láttam, hogy komolyan gondolja.
- Megígéred?
- Meg.
Nyaka köré fontam a kezemet, és megcsókoltam. Elöntött a forróság és a térdeim felmondták a szolgálatot. Úgy éreztem, mintha pillangók lennének a hasamban, amik ki akarnak szabadulni.
- Akkor megegyeztünk – mondtam.