18. fejezet
Este furcsa álmom volt. A szüleim régi házában sétáltam, a kertben. A puha és selymes fű simogatta meztelen lábamat. Lágy szellő játszott a hajammal és finom virágillatot hozott. Az egész olyan idilli volt. Ebben a házban töltöttem kisgyerekkoromat. Itt laktunk addig, amíg Adrian és én családom össze nem veszett. Öt éves voltam akkor. Odasétáltam a kis dísztóhoz, amit úgy imádtam. A víz tükrében megláttam magamat. Dús, sötétbarna hajam két copfba volt fogva. Egy sötétkék elegáns, pöttyös ruhát viseltem, ami kissé koszos volt. Anya mindig rám szólt, hogy vigyázzak a ruhámra, de ha Adrian átjött, akkor már mindegy volt. Egész nap játszottunk. A legérdekesebb az volt, hogy ötéves énem nézett vissza rám a víztükörből. Az egész annyira élethű volt és éles, hogy ha nem lenen lehetetlen, azt mondanám, nem álmodtam.
Ekkor feltűnt ő, tizenkét éves kamaszként. Nyurga volt, magas.. Még nem volt olyan jóképű, de vonásain már most is látszott, hogy pár év, és szívtipró lesz. Sötétbarna haja most jól fésült volt. Egy inget viselt, ami kissé összegyűrődött.
- Adrian – ugrottam a nyakába.
- Szia Sissy – kapott fel és pörgetett meg. – Tetszik? Sajnos csak ennyire emlékeztem. De a két kis copfodat megjegyeztem.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem összezavarodottan.
- Ez volt az utolsó napunk. Ezen a napon vesztek össze a szüleink. Megpróbáltam élethűvé teremteni a kertet.
- Tudtam! Ez nem rendes álom! Már megint valami lélek-trükk! – hasított belém a felismerés.
Ebben a pillanatban elmosódott a környezet. Mire újra kirajzolódtak a vonalak az egyik tanteremben ültünk a suliban. Immár annyi évesként, amennyik igazából vagyunk. Kissé hátrahőköltem, megijesztett ez a hirtelen változás.
- Tényleg nagyon tehetséges vagy – mosolygott rám huncutul.
- Ezt ne csináld többször, kérlek. Sok – fogtam a fejemet.
- Rendben, bocsánat – lökte meg a copfomat.
- Hé! – kiáltottam és kibontottam a lófarkaimat. Ő vidáman kuncogott.
- Pedig aranyos voltál úgy.
Kinyújtottam rá a nyelvemet.
- Ez azt jelenti, hogy már az álmaimban sem lesz nyugtom tőled és a lélektől?
- Azt hittem, örülni fogsz nekem – biggyesztette le az ajkát szomorúan, de a szemei csillogtak, így tudtam, hogy csak viccel.
- Persze, hogy örülök – bokszoltam bele a vállába. – Csak kicsit sok ez az egész így hirtelen.
- Egész jól viseled. Vannak, akik rosszabbul reagálnak.
- Nem mindenki lát szívesen az álmában – ugrattam.
- Ha tudnád hány nő álmodik rólam – mosolyodott el perverzül.
Fáradtan felnyögtem és inkább nem is méltattam válaszra.
- Gondolom, ez a következő leckém. Mi a neve? „Álomjárás”?
- Valami olyasmi. Persze ha nem akarod, nem kell megtanulnod. De gondolj bele, mi mindent tudhatsz így meg. Mások nem tudják, hogy az álom nem valóság, csak sejtik.
Gondolkodva rágtam a szám szélét, ő pedig elégedetten összefonta a karjait és hátradőlt a székén. Tudta, hogy elültette a bogarat a fülemben.
- Oké, győztél. Ki vele, hogyan kell!
- Figyelmeztetlek, sokkal nehezebb, mint az auralátás.
Összeráncoltam a homlokomat, ami természetesen nem kerülte el a figyelmét.
- Hogy megy az auralátás?
- Jól, ami azt illeti pompásan. Épp ez a baj. Én nem akarom használni a lelket, mégis előbújik. Úgy érzem, hogy átveszi az irányítást.
Eltűnt a jókedv a szeméből és megkomolyodott. Aggódva nézett rám.
- Szoktál depressziós lenni?
Megráztam a fejemet.
- Gondolkodtál már azon, hogy kárt tegyél magadban?
- Mi? Nem, dehogy is!
- Akkor jó. Esetleg vannak sötét pillanataid, vagy néha érzed azt, hogy megörültél?
- Kezdem úgy érezni magam, mint egy dili dokinál.
- Sissy, én komolyan beszélek – hajolt közelebb, hogy nyomatékosítsa, amit mondott. Smaragdzöld szemeiben aggodalom tükröződött. – Ha egy kicsit is rosszul érzed magad, akkor szólj nekem, vagy Jasonnek, vagy valakinek a barátid közül. Lissának Rose segített, Sonya megörült és strigává változott. Én sem véletlenül iszom. A lélek nagy teher, aminek következményei vannak, káros mellékhatásai.
- Rendben – feleltem, majd elmosolyodtam - Ennyivel jössz is, miután belerángattál ebbe az egészbe.
Felnevetett és megölelt. Szorosan köre fontam a karjaimat. Imádtam Adriant minden rossz szokásával együtt.
- Ha te nem örültél meg, akkor nekem is menni fog.
- Ki mondta, hogy nem vagyok örült?
- Ott a pont. Akkor legalább már ketten leszünk nem épelméjűek.
Már csak egy hét volt hátra a téli szünetig. Ez persze rengeteg témazárót, felelést és utolsó pillanatokra hagyott javításokat vont maga után. Ugyanakkor kellemes légkör uralkodott az iskolában, mindenki izgatott volt, hogy végre hazautazhat a szeretteihez. Mindenki a szüneti programját tervezgette. Néhányan síelni készültek, mások fontos nemesi összejöveteleken voltak hivatalosak. Jason megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem náluk tölteni a szentestét, illetve maradni még néhány napot. Örömmel elfogadtam a meghívást. Damien azt mondta, hogy nem fogad el nemleges választ, ha kell, el is raboltat. Ha jobban belegondolok, még az is lehet, hogy képes lenne rá. Nathant sem felejtettem el. Meghívott engem és Jasont egy vacsorára, kíváncsi volt a fiúmra. Vagy legalább is ezt a látszatott igyekezett fenntartani. Beckynél is Ashleynél is töltök majd egy-egy napot. Adriant is meglátogatom majd, aki bemutat a barátainak. Alig vártam már, hogy személyesen találkozhassak Sonyával, Jillékkel és a lánnyal, aki elrabolta a nőcsábász Adrian Ivashkov szívét. A szilveszteri bulit pedig természetesen Wes szervezi. Így a barátaim idén sem hagytak unatkozni.
Adrian a héten kétszer gyakorolt velem. Nem sokat haladtunk, mivel a „álomjárás” nagy falatnak bizonyult. Állítólag Lissának is sok időbe telt elsajátítani, nem mintha ez megnyugtatott volna. Viszont a kemény munka meghozta gyümölcsét és a péntekre már én látogattam meg Adriant álmában.
Nem akartam nagy fába vágni a fejszémet, így a suli egyik termét képzeltem el. A részletek nem voltak annyira pontosak és kidolgozottak, mint amikor unokatesóm építette fel őket, de a célnak megfeleltek. Kezdésnek megtette. Adrian csodálkozva ült a mellettem lévő széken. Nagyokat pislogva nézett körbe. Egy halványságra pólót viselt, ami sápasztotta.
- Nem tetszik ez a szín – állapítottam meg, ő pedig lenézett a pólójára. Abban a pillanatban sötétkékké változott. Megráztam a fejem, és sötétzölddé színeztem át.
Felnevetett.
- Elképesztő, milyen gyorsan tanulsz. El sem hiszem! Egy hét alatt megtanultad azt, ami a királynőnek egy hónapba telt. Lassan átveheted a helyem a kutatásban.
- Tudtam, hogy csak azért tanítasz, hogy kibújj a kutatás alól – nyújtottam ki a nyelvem.
- Hát, most lebuktam – tárta szét a kezeit – Vicc nélkül, tényleg nagyon ügyes vagy.
- Jó a tanárom – kacsintottam rá. – Szakmai kérdés. Mondtad, hogy a lélekkel még azt is elérheted, hogy másnak lássak a külsődet. Ez az álomban is lehetséges?
Elégedetten elmosolyodott:
- Látom, most már tetszik. Egy hónapja még sikítva menekültél a lélek elöl. Úgy érzem, valami rosszban sántikálsz.
- Ugyan már? Mit csinálhatnék?
- Elméletben lehetséges, bár én még sosem próbáltam. Miért akarnék más bőrébe bújni? Adrian Ivashkovot mindenki szívesen látja – mosolygott szélesen, én pedig csak megráztam a fejem – De ez a te álmod, azt csinálsz, amit akarsz. Olyan egyszerű, ahogy a pólót is átszínezted.
- Oké, akkor figyelj! – Adrian bőrébe bújtam.
- Nem rossz, de azért ennél sokkal jóképűbb vagyok – kacsintott rám.
Hajnali kettőkor megszólalt az ébresztőm. Gyorsan kikapcsoltam, mielőtt Beckyt is felriasztottam volna. Fáradtan és nyűgösen dőltem vissza az ágyamra, majdnem visszaaludtam. Még időben eszembe jutott, hogy miért is keltem fel az éjszaka közepén, így újult erővel pattantak fel a szemeim. Éveket vártam erre, most itt a lehetőség. Nem véletlenül választottam ezt az időpontot, biztosnak kellett lennem benne, hogy akit meglátogatni készülök, már alszik. Felültem az ágyamban és erősen koncentráltam. Elképzeltem a helyszín, ahol majd az álom játszódni fog. Igyekeztem minél jobb munkát végezni. Adrian most büszke lenne rám a technika miatt,ugyanakkor rettentő dühös, ha tudná mire készülök. Elvettem a fényképet az éjjeliszekrényemről és magamba ittam a rajta lévő alak arcképét. Még éreztem egy könnycseppet legurulni az arcomon, majd az álomban találtam magam.
Adrian és az én emlékeim alapján kísértetiesen pontosan felépítettem a házunkat a kerttel együtt. Biztos voltam benne, hogy akad néhány hiányosság, de azt is tudtam, hogy Nathan sem fog jobban emlékezni. A dísztónál állt és elmélyült kristálytiszta vizében. Kissé zaklatottnak látszott, túlságosan pontos volt minden egy álomhoz. Azonban, az utolsó gondolata lett volna, hogy ez valami léle- trükk. Így megelégedett azzal, hogy csak a fantáziája űz vele csúnya játékot. Utolsó cseppként odasétáltam hozzá és megszólítottam.
- Nathan – hátrafordult és ijedtében ugrott egyet. Betelt a pohár. A szeme vörös lett és levegő után kapkodott.
- Bella – mondta elhaló hangon. Vele szemben nem én álltam, hanem édesanyám. Igyekeztem a lehető legjobban felidézni magamban a gesztusait, a beszédét, Őt. Eközben kis híján megszakadt a szívem.
- Ez lehetetlen – hitetlenkedett Nathan. – Most álmodom, vagy megörültem?
Rámosolyogtam, és rátettem a kezem a karjára megnyugtatásként.
- Ha meglátsz engem, azt hiszed, hogy megörültél? – kérdeztem, majd lágyan felnevettem. Sajnos csak gyenge utánzata voltam édesanyámnak, de Nathan eléggé le volt sokkolva ahhoz, hogy ezt észrevegye. – Ez nem túl hízelgő.
- Bella – szorította meg a kezemet. - Mindennél jobban örülök, hogy látlak. De mit szeretnél?
- Samantha már elég idős. Mondd el neki az igazságot, hogy miért vesztünk össze. Joga van tudni.
- De megegyeztünk, hogy nem kell megtudnia. Legalább is addig nem, még gyerek.
- Mondd el neki. Kérlek. Én már nem tudom megtenni.
Nathan szemében egy kövér könnycsepp ült. Sosem tudtam, hogy ennyire megviselte anya halála. Nem gondoltam, hogy ennyire jóban voltak.
- Nem tudom, hogy képes lennék-e összetörni a képet, amit rólad őriz. Engem sosem fogadna el apjaként, akkor minek ábrándítsam ki?
Elakadt a lélegzetem. Nem hittem a fülemnek. Biztos valamit félreértettem. Letaglózó elképedtségem az arcomra is kiülhetett, mivel Nathan közelebb lépett és kezei közé fogta az arcomat.
- Ne aggódj, vigyázok a lányunkra.
Azonnal kitéptem magamat az álomból. Zihálva és izzadtan ültem fel az ágyamban. A szívem a torkomban dobogott. Görcsösen markoltam a takarót és éreztem, ahogy könnyek kezdenek el záporozni a szememből. Ez lehetetlen. Nem lehet igaz. Tévedek. Nem. Kizárt dolog. Próbáltam győzködni magam, hogy az csak egy hatalmas félreértés. Az agyam logikus fele azonban bekapcsolt és nem hagyott békén. Bizonyítékokat sorolt fel. Miért hasonlítunk annyira Adriannel, miért vesztek össze a családjaink, miért uralkodott fagyos légkör évekig a szüleim között. Muszáj beismernem, Nathan az apám. Ez pedig azt jelenti, hogy Adrian valóban a testvérem.
